A Teremtő és Teremtmény Dialektikus Fejlődése

Bevezetés

A metafizika ősi kérdése mindig is a Teremtő és a teremtmény közötti viszony feltárása volt. A hagyományos teizmusok általában egy változatlan, tökéletes és örök Istent tételeznek, aki egyszeri, befejezett teremtő aktussal megalkotta a világot, mely azóta önmagában létezik.

Ezzel szemben az önteremtő elmélete egy új, dialektikus és dinamikus szemléletet kínál: a Teremtő nem statikus, hanem önmagán keresztül, a teremtményeinél és azok tapasztalatainál fogva fejlődő, kibontakozó létező.

Ez az irányvonal az időt nem csupán háttérként vagy illúzióként kezeli, hanem a lét feltételéül szolgáló, szigorú és kreatív keretként, amely a fejlődést és az önmegismerést ösztönzi.

Az idő mint határ és lehetőség

Az önteremtő egyik alapelve az, hogy az idő nem ajándék vagy végtelen tér, hanem határ, amely „befalazza” létezést, ugyanakkor keretet szab a tapasztalatgyűjtésnek és fejlődésnek. Ez a korlátosság nem szűkítés, hanem a formálódás és beteljesülés feltétele.

Az idő strukturáltsága lehetőséget teremt arra, hogy a lélek különböző életeken át, változó formákban, újabb és újabb tapasztalatokat szerezzen. Ezek a tapasztalatok azonban nem csupán az egyén önismeretét gazdagítják, hanem a Teremtő lényegének kibontakozását is szolgálják.

Így az idő egyfajta dialektikus játék terepe, amelyben a Teremtő és teremtménye kölcsönösen formálja egymást.

Életünk útja és a halál

Életünk útját mindvégig szabad elhatározásaink hajlítják akaratunk irányába. Bármilyen döntéseket hozzunk is útközben, a végső állomás elkerülhetetlen: a halál. Az elmúlás árnyékként kísér minket, nem szűnik meg, soha nem hagy el. Ez az állandó kísérő gyakran félelmet ébreszt, mely a modern ember egyik legsúlyosabb betegsége lett – a halálfélelem. Egy olyan betegség, mely a hiúság oltárán áldozta fel az ideiglenesség elfogadását, amely eredendően a teremtés része.

Elfeledtük, hogy a teremtés maga egy folyamat, melyben a teremtmény – mi magunk – állandóan továbbformálható, javítható, alakítható saját teremtője által. Egyedül a halál az, amely az alkotást befejezetté és véglegessé teszi.

Ez a felismerés vezet el az önteremtő alapgondolatához: nekünk rendeltetett az idő. Nem véletlenül vagyunk ebben a határban, mely nem ajándék, hanem keret, amely befalazza létezésünket. Ez a keret szabja meg életszakaszaink beteljesülésének lehetőségét. És mi lehetne ennél tisztább zsenialitás? Egy olyan zsenialitás, amelyben tanulunk, fejlődünk, formálódunk, és tapasztalatainkkal egyre teljesebbé és tökéletesebbé tesszük eredőnket, a megalkotót.

A Teremtő, mint fejlődő princípium

Az önteremtő legfontosabb tétele, hogy a Teremtő maga is folyamatos fejlődésben van, s ez a fejlődés teremtményei tapasztalatain keresztül zajlik. Nem egy kész, változatlan entitás, hanem egy „nyitott”, a világmozgással együtt alakuló princípium.

Ez a nézet összhangban áll több modern filozófiai és spirituális irányzattal, folyamatfilozófiával, de új hangsúlyt ad a teremtői önreflexió folyamatának.

A Teremtő önmaga tükrét teremtményeiben látja, és a teremtmények fejlődése, tanulása révén válik teljessé. Így az ember nem pusztán Isten képmása, hanem az isteni kibontakozás aktív résztvevője és alakítója.

A tapasztalat, mint teremtő erő

Az élet során megszerzett tapasztalat nem csupán egyéni tanulás, hanem a Teremtő önmegismerésének alapvető eszköze. Minden öröm, fájdalom, siker vagy kudarc egyaránt visszahat a megalkotóra, finomítva annak tudatosságát és képességeit.

Ez az elképzelés mély értelmet ad az emberi szenvedésnek és a létezés kettősségének: a mély árkok és magas csúcsok egyaránt nélkülözhetetlenek a kozmikus teremtés folyamatában.

Következtetés

Az idő, a halál és a szabadság egysége.

Az önteremtő arra hív minket, hogy ne féljünk az idő határaitól, hanem fogadjuk el őket, és használjuk őket alkotó erőként. Mert az idő, a halál és a szabadság egymás nélkül nem érthető, és csak együtt mutatják meg az élet és a teremtés valódi arcát.