A szokatlant keresve

Gondolataim az irodalmi világomról

Ha valakit már gyerekként a kísérleti zene világa szólít meg, nem meglepő, hogy az irodalomban is a szokatlant, a formabontót keresi. Így van ez velem is.

Első találkozásom a sci-fi műfajával gyermekként történt: egy Clarke regény, a Gyermekkor vége nyitott bennem kaput.

Aztán jött, szintén tőle, a Randevú a Rámával, ami azóta is mélyen bennem él. Követte Herbert Dűnéje, Orwell nyugtalanító jövőképe, majd Tolkien Silmarillion-ja, amelyet a mai napig a fantasztikum ékkövének tekintek.

A legmélyebb hatást viszont Lovecraft tette: Az árnyék Innsmouth fölött zsigerien hatott rám. Ott gyulladt fel számomra a kozmikus horror vizes sikátorát megvilágító lámpás.

A stílusom? Lírától telített. Gondolatilag sűrű. Filozofikus és nyugtalanító. Olykor emelkedett, szinte liturgikus. Néha elcsendesül, máskor zúg. De nem teljesen sötét: Lovecraft és Ligotti nihilje helyett nálam a rettenet mögött néha ott húzódik halványan az optimizmus: valami halk elfogadás, egyfajta melankolikus belenyugvás.

Írásaimban a kozmikus iszonyat mögött mindig ott húzódik az emberi árnyék, a veszteség, a szégyen, a szeretet, és az a néma vágy, hogy még egy ölelés erejéig maradhassunk ebben a törékeny világban.